Amikor ezer évvel ezelőtt kikerültem az iskolapadból, alig vártam, hogy elkezdhessem a nagybetűs Életet, munkával, fizetéssel, önállósággal, minden velejárójával, úgy, ahogy én szeretném, és ahogy képzeltem.
A szakvizsgám másnapján már dolgoztam egy kis családias cégnél, a fizetés az akkori mértékekhez képes szerintem középszintem mozgott, de pályakezdőként nulla gyakorlattal nem is álmodhattam volna szebbet és jobbat. Azt csináltam, amit tanultam, az a 4 kollégám, akikkel együtt dolgoztam nagyon aranyosak voltak, mindenben segítettek és nem gyerekként kezeltek, talán ez volt a legfontosabb :) A munkát anno az Express újságban találtam, és nagyon örültem, hogy sikerült elindulnom Egyedül. Láttam sok érdekes dolgot, beleláttam a nemzetközi szállítmányozás működésébe, és nagyon tetszett. Velem egyidőben került a céghez egy másik lány is, aki mellékesben au-pair közvetítéssel foglalkozott Angliába. Ennek egyenes következményeként 3 hónap múlva már repülőn ültem London felé, ahol egy olyan család várt, ahol egy 9 hós kisfiúra kellett vigyáznom. Én ekkor 21 éves voltam pont, sosem láttam gyereket testközelből, azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni, de bevállaltam, mondván, ha nem jó hazajövök. 2 hónap múlva már jöttem haza, feladtam, rájöttem, ehhez még gyerek vagyok… Mindegy, legalább ott voltam Tesóm szalagavatóján ;) Ja, és közben felkaptam magamra 25 kilót (igen, 60 nap alatt), nem fogadott kitörő üdvrivalgás a reptéren, de örültek anyuék, hogy itthon vagyok. Azóta ez már külön sztori, jókat röhögünk a meglepődött arcokon vica-verza, de akkor elég kínos volt a szitu. .. Mindegy, a kilók szerencsére hamar leolvadtak rólam, hát igen, a fiatalság egyik nagy előnye, igaz naponta 2szer végig tornáztam S. Norbert 2 videókazettáját…
Utána ismét belevetettem magam az álláskeresés dzsungelébe, és elég rossz helyre tévedtem, elég az hozzá, hogy az interjún közölte a főnök, hogy ha pár kilót még leadok, akkor akár konzumlány is lehetnék… na ott kellett volna felállni, de nem, maradtam, megnyugtatásul, nem lettem konzumlány, ültem a telefon mellett, kávét főztem, és unatkoztam, és állást kerestem. Végül akkor álltam fel, amikor a karácsonyi ünnepek alatt megjelent a rendőrség és bilincsben elvitték az egyik csajszi pasiját…. azóta már olajszőkítés és egyéb sötét ügyek miatt lecsukták a társaságot…
Aztán dolgoztam még itt-ott-amott, míg végül 2004-ben kikötöttem a jelenlegi munkahelyemen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezért a munkáért nem kellett megküzdenem, egy ismerős ajánlotta, ez a jó időben vagy jó helyen tipikus esete volt. Amikor 2,5 éve eljöttem, akkor nem volt még válság, nem volt még a szele sem. Azóta a cég 90 %-a egy vidéki nagyvárosba költözött 200 km-re Pesttől, a vezetőség kicserélődött, sokmindenkit leépítettek, áthelyeztek…esélyem sincs visszamenni, hiába a törvény, hogy biztosítani kell helyet, nincs…
Így marad az álláskeresés, komolyan úgy érzem magam, mint az aki a legősibb mesterséget űzi. Felhívtam pár ismerőst, volt főnököket, hogy esetleg, hátha… a válasz nagyon szívesen, de most sajnos nem megy, mert ….de azért küldd át az önéletrajzod, hátha!
Megpályáztam pár hirdetést… semmi. Végső „elkeseredésemben” feltöltöttem az önéletrajzom fényképpel együtt az egyik álláskereső/kínáló portálra tegnap este. Ma már ketten megkerestek két különböző cégtől…
Ja, és hogy miért a legősibb mesterséghez hasonlítom az álláskeresést? Mert konkrétan magamat adom el, egy alapos mustra során kiválasztanak, megmondják, mennyit érek, és utána megdolgozhatok a pénzemért…
Nagyon drukkolok Neked, hogy sikerüljön minel elöbb megfelelö munkat talani!
VálaszTörlésAkik megkerestek, azok között vegül van valami komoly?
Tenyleg nem egyszerü dolog manapsag a munkakereses, föleg ha meg gyereked is van :(
Szep hetet Nektek, sok puszi!!