Futóbicó

Az úgy kezdődött, hogy van a játszótéren egy kisfiú (N), akinek van egy fa futóbicaja. Erre Roli valamikor kb 1 hónapja ráült, de mivel nem tudott vele ugyanúgy száguldani, mint a motorral, így röviden lezárta az ismerkedést. Többet nem is próbálkozott vele, én pedig nem erőltettem, de aztán egyik délután kb 2 hete Z is velünk volt, és értetlenül állt a dolog előtt, hogyan lehetséges, hogy gyermekünk teljesen érdektelen egy ilyen szerkezet iránt, na majd ő rávezeti a dolog lényegére, és tényleg. Amint R ráült, le sem akart szállni róla, volt olyan délután, hogy csak azzal tudtam őt lecsábítani a játszira, hogy lent van N is, biztos a fabicajjal van… volt is nagy csalódás, ha nem azzal jött a kisfiú, hanem a motorjával

Ha viszont R ráült, akkor tényleg a segge alá ragadt, nem adta oda senkinek, ha leszállt róla, akkor is az egyik kezével fogta a kormányát… vicces volt, hétfőn már addig fajult ez a szeretet, hogy amikor N jött, hogy akkor ők mennek haza R nem akarta neki visszaadni.

Tegnap Z ráállt a témára, nekiállt futóbicót vadászni, és délután meg is hozta a meglepetést :)

Roli teljesen extázisba jött, a lakásban ment vele, aztán kb fél perc alatt felöltöztünk, és kipróbáltuk terepen is a szerzeményt.

Aranyos, egy picit még magas neki, de megvan az az előnye, hogy nem száguldozik vele… MÉG….

Ma reggel fél 8kor közölte, hogy akkor menjünk bicajozni (negyed 8kor kelt), sikerült a reggeli szeánszot röpke 1,5 óra alatt lezavarni, és ismét rekordgyorsaság alatt felöltöztünk, így fél 10 kor már a kilométereket rótta… igaz nyugdíjas tempóban, ami a motor után kicsit fura, de legalább nem kell utána rohanni… még…

2 órát voltunk lent, a vége felé már elfáradt és az utolsó 300 métert kb 20 perc alatt tettük meg, mivel minden lépésnél megálltunk nyűglődni, hiába mondtam neki, hogy szálljon le róla majd viszem, ő meg sétáljon, vagy tolja… nem, nem, nem

Ez nem fa, hanem alumínium, de így sincs 4 kg, az ára „kissé” borsos, de mivel egészségpénztárra vette Z, így majd csak az adót kell kifizetnünk, a többit majd visszautalja az ep, szóval jut is, marad is. 30 kg-ig terhelhető, elvileg 5 éves korig használható, majd veszünk rá valami világító eszközt is, sisak már van

Ja, és van rajta csengő, ami nagyon muris, és hangos, viszont csak úgy csenget vele, hogy addig megáll :)

Mégsem reménytelen?!

Ma teljes kínban mentem Roliért, már azon agyaltam, hogy hagyom az egész bölcsit a fenébe, mert nem akarom a gyereket tönkretenni lelkileg... amikor odaértem érte, a szívem a torkomban, a gyomrom görcsben, benézek az ajtón, Roli játszik, E1 gondozónő vigyorogva közli, hogy gyermekem ebédelt (tészta volt), aludt egy nagyot, és még kakilt is. Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek :)
Majd R beleugrott a nyakamba, nyomott 3 hatalmas puszit, és közölte, hogy kekszet vagy ropit kér ;)

Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a holnap

Marian Keyes: Utolsó esély szalon

Szeptemberi könyvajánló:

Ez egy tipikusan olyan könyv, ami csak úgy a kezembe akadt, nem ismertem az írót, a könyveit, nem tetszett a borítója, de valamiért mégis „kiabált” a könyvespolcról. Nem olvastam el a fülszöveget sem. Két kötetes, a borítója szerintem iszonyat, a címe sem utal semmi vidámságra, de mégis hazajött velem a könyvtárból.

Az első kötet első felén átküzdöttem magam, szó szerint, már majdnem letettem, hogy mégsem olvasom el, de aztán jött a fordulat, és onnantól kezdve nem tudtam letenni.

Fülszöveg: Tara, Katherine és Fintan egy írországi kis faluban élnek, már tinédzser koruktól a legjobb barátok. Kamaszéveik egybeesnek a rózsaszín lasztexnadrágok és a Duran Duran fénykorával. Történetünk kezdetén immár harmincas éveik elején járnak, réges-rég Londonba költöztek, de mostanáig csak Fintannek, a meleg divattervezőnek sikerült megtalálnia az igaz szerelmet. Az állandó súlyproblémákkal küszködő Tara egy zsákutca-kapcsolatban vergődik reménytelenül, ám nem mer belőle kilépni, attól fél, nem találna már új társat, retteg a rá váró magánytól. Barátnője, a csinos Katherine biztos egzisztenciát teremtett magának. Látszólag nyugodt életet él kifogástalan, összeillő melltartó- és bugyiszettjei és a tévé távkapcsolójának társaságában, férfi nélkül, mondván, ha nincs szerelem, csalódás sincsen. Az sem számít neki, hogy munkahelyi kollégája, a fantasztikus, megnyerő John Roth félreérthetetlen célzást tesz: szíves örömest váltogatná vele a csatornákat. Ám az élet közbeszól, hogy megváltoztasson mindent. Jön egy váratlan, súlyos betegség, majd pedig fölbukkan a múltból egy veszedelmesen jóképű, ám annál linkebb színész, és a sors ezzel úgy intézi, hogy mindhármuk élete gyökeresen megváltozzék.

A sztori ott kezdődik, hogy Tara 31. születésnapi „bulijára” csöppenünk, mivel ez nálam is aktuális volt a közelmúltban, így érdeklődve vártam a folytatást.

Szerintem a könyvben minden 30as nő magára ismerhet egy kicsit, megtalálja benne azt a szereplőt, akinek drukkolhat, akivel kicsit azonosulni tud, vagy úgy érzik, mintha életük 1-1 pillanatát ő is átélte volna. És a történet alapkérdésén szerintem mindannyian elgondolkodunk, mi lenne ha én is egy ilyen szituba kerülnék, mi lenne ha a saját barátaim közül valakiről kiderülne, hogy súlyos beteg… átértékelnénk vajon az életünket, és mernénk változtatni, ha kiderülne, hogy csak fél év van hátra??!!

Nem egy vidám sztori, de nagyon szerethető az összes karakterrel együtt (egyet kivéve).

Visszatérés, hétvége, tanfolyam

Nem éppen a legjobbra sikerült a bölcsis visszatérés a két hét kihagyás után. Az elmúlt három napban Roli nem ebédelt semmit, pontosabban hétfőn semmit, kedden csak húst, szerdán pedig csak almát. Az alvás ideje napról napra csökken, hétfőn több, mint 1 órát aludt, tegnap pedig 20 percet. Az öröm az ürömben, hogy uzsonnára eszik dupla mennyiséget, és amikor hazajövünk, akkor is eszik főtt kaját, ill. még vacsizik is, ill. este 9kor már zuhan az ágyába.

Ma reggel sírásra görbült a szája, mikor cseréltem a cipőjét, de viszont reggel itthon nem nyüsszög, hogy nem akar menni, hozza a kisautóját, beül a babakocsiba, és mehetünk.

Most vagy beletörődött a sorsába, vagy nem tudom… a szakirodalom szerint nem kell vele foglalkozni, és a gondozónők szerint sem, de azért mégsem tudok szemet hunyni felette, mégiscsak a gyerekem. Ha látja, hogy zavar, hogy nem eszik, nem alszik, akkor méginkább nem fogja csinálni, ha nem foglalkozok vele, akkor pedig állítólag rájön, hogy attól, hogy nem csinálja, nem lesz jobb, csak idő kérdése…ok, hogy éhen nem fog halni, mert reggelizik/reggelizünk együtt itthon, iszik kakaót és joghurtot + felvágottas kiflit….

A hétvége eltelt ünneplősen (Roli névnap 15-én, Apukám szülinap 16-án), rohamtempóban. Megyünk színházba majd október közepén, kaptunk két jegyet Z. anyukájától az Operaház fantomja-ra :)

Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy kezdek valamit magammal, és keresek valami tanfolyamot, kitaláltam valamit, hogy az jó lenne nekem, de másnapra elvetettem, mert egyetlen helyet találtam, ahol indítanak ilyen kurzust, ill. belefutottam egy másmilyen jellegű szakmai tanfolyamba, jövő héten, ha megkapom a fizetésem, beiratkozom, befizetem az első részletet, és akkor majd itt is elárulom, hogy mi leszek, ha nagy leszek :)

Életjel

Köszönöm a köszöntéseket és jókívánságokat :) (nem tudom kommentelni valami miatt a saját bejegyzéseimet)

Roli ma már ment bölcsibe, nem sírt, amikor eljöttem, kíváncsi vagyok hogy telik a napja.
Nekem most kicsit üresen, olyan csend van, fura 2 hét után újra egyedül.

31

Reggel ágyba kapom a gőzölgő capuccinom, egy fincsi kakaós csigával. A tálcán van még egy szép napraforgó és egy üdvözlőkártya. Az ágy mellett felsorakoznak a pasijaim, Roli elmondja, hogy Boldog Szülinapot Anya, kapok egy hatalmas cuppanós puszit, Apa pedig átad egy kicsi borítékot benne egy szállodai foglalás valamelyik Balaton parti városkába (mondjuk Keszthely) erre a hétvégére.

Mindenki örül, nincs hiszti, nincs rohanás, én pedig sütkérezek egy kicsit a mai napon a magam fényében :)

Délelőtt sétálunk egy nagyot közösen az őszi napsütésben a Duna parton, vagy Szentendrén, ebéd után pedig közösen alszunk egy nagyot, este Z-vel elmegyünk színházba.

Pénteken pedig a barátokkal elmegyünk táncolni egy olyan helyre, ahol az átlag életkor alulról üti a 28-at, nincs vágható füst, a zene olyan, amire táncolni lehet, és nem kell üvöltenem ahhoz, hogy a tőlem 2 mm-re ülő/álló vki meghallja, amit mondok. Szombaton délelőtt pedig irány a Balcsi….

ébresztőőőőőőőőőőőőőőőőőő!!!!

A mai valós pedig:

hajnal 1/2 5-kor átmegyek Rolihoz, aki még mindig taknyi és a köhögéstől nem tud aludni (így mi sem), próbálom valahogy elviselhetőbbé tenni a „küzdését”, majd 20 perc után visszatámolygok a helyemre, ahol ¼ 8kor arra kelek, hogy iszonyat fáj a fejem. Mivel R az elmúlt 1,5 hét alatt semmit nem javult így elhatározom, hogy elviszem a gyerekorvoshoz. Ebben Z is megerősít, így 10-kor már a váróteremben toporgunk, ¾ 11 előtt egy kicsivel már kezemben az igazolással, hogy hétfőtől mehet majd bölcsibe, ill. a „diagnózissal”, hogy felső légúti megbetegedése van a gyereknek távozunk az egészségügyi intézményből. Antibiotikumot nem kell szednie, szívjuk az orrát, orrcsepp, sóoldat… ennyi

Közben kapom a barátoktól a szülinapi sms-eket (melyeket ezúton is még egyszer köszi), hogy hepi börthdéj, és boldogságot…stb

A fejem még mindig fáj…. hazaérvén nekiállok/nekiállnék "ünnepi" krumplifőzeléket csinálni, de R-nek sürgős hisztizhetnékje támad, amiből 1, azaz egy órás szenvedés lett, a krumpli közben kifutott, a főzőlap csupa kosz, és ragacs, a rántás leégett, a liszt elfogyott… így az ünnepi menü megy a komposztba….R kapott üvegeset, én meg majd eszek valamit, de most kávézom.

Délután 1kor R kidőlt, így most béke van, csend és nyugalom, de Happy Birthday helyett a Relax, take it easy szól a háttérben

Kicsit szomorkás a hangulatom

Ez a hét nem hozott semmilyen pozitív változást az életembe.

Az időjárás őszies, utálom, hogy nincs nap eső nélkül, utálom a szürkeséget, a trutyit.

Roli a héten nem volt bölcsiben, mert vasárnap délutánra megfázott, vagy elkapta tőlem a náthát. Inkább itthon „tartottuk”, minthogy ott még durvábban belecsússzon a takonykórba. Ismét megerősödött bennem a tudat, hogy jobb neki a bölcsiben, mint itthon, mert ez a nyűglődés nem jó egyikünknek sem. Kevés vagyok az ő energiáit lekötni, itthon nem játszik el a játékaival, nem köti le semmi hosszabb távon ( kb 3 percig érdekes vmi), azért hogy lemenjünk a levegőre, motorozni, játszótérre min. fél órát kell könyörögni, de felöltözni nem akar. Minden napra jut valami hisztizni valója, de ezt már teljesen jól kezeljük Z-vel. Már nem húzom fel magam rajta, gondolom, azaz bízom benne, hogy egyszer majd kinövi ;)

Munkafronton sincs semmi pozitív, beszéltem ma a kerületi fiókvezetővel, aki közölte, hogy jelenleg nincs üres pozíciója, de azért jövő héten üljünk le beszélni….és meglátjuk… de kérdem én MIT??? Most vagy van hely v. nincs!?

Ma délután megyünk könyvtárba, majd kikölcsönzök valami vidám regényt.

Vasárnap pedig végre találkozunk Tesómmal, aki 3 hónap elteltével tegnap maga mögött hagyta Németországot és éjjel landolt Ferihegyen :) Remélem, addigra a nap is kisüt!!!