Nincs sok barátnőm, de akik vannak szám szerint 5en azokban teljesen ezer százalékig megbízom, ismerem az életüket, a múltjukat, a jelenüket, a terveiket, a vágyaikat. Remélem tudják, hogy bármikor (legalábbis majdnem bármikor) számíthatnak rám. Mivel kevés embert engedek magamhoz közel, igazán közel így nagyon tud bántani, ha őket bántja valami. Ezért sem egyszerű most, mert az elmúlt 4 nap alatt közülük ketten is „közölték”, hogy romokban van a kapcsolatuk a párjukkal, a gyermekük/gyermekeik apjával, az egyik 10, a másik 13 év után.
Tehetetlen vagyok, ezt pedig utálom. Tanácsot nem adhatok, nem is tudnék, hiszen (szerencsére) nem voltam (még) hasonló szituációban, főleg nem gyerekkel. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ha nincsenek, akkor az nem is igazi emberi kapcsolat szerintem. Meghallgatom őket, talán azzal is segítek… és közben magamban utálom a pasijaikat…és felteszem a kérdést, vajon az én párom is „meghülyül” egyszer?
Milyen érzés lehet 13 évnyi kapcsolat után azt kapni egy este a párodtól, hogy „talán tévedtünk anno” ??? Basszus, 13 év alatt annyi közös élmény áll mögöttük, nem beszélve a 2 gyerkőcről, persze egyszerűbb becsapni az ajtót, és kinyitni egy gondtalan(nak tűnő) élet felé, ahol a legnagyobb súrlódási pont, hogy meddig aludjunk vasárnap, vagy hova menjünk péntek este….De könyörgöm, a rózsaszín köd is csak átmeneti, problémák mindenhol vannak, persze, ahol gyerek/kek van/nak ott még több (kiindulva a saját életemből), néha tényleg elég mindenből és mindenkiből, hiányzik a csend, néha hiányzik a felelőtlenség, DE az a sok szeretet, amit a gyerekemtől kapok nem kaphatok meg senki mástól… a gyerekek nem hülyék, hiába nem beszélünk a problémáról, ők nagyon jól érzik, hogy valami nem kerek anya és apa között…
Igen, a férfiaknak vannak igényeik, és igen, nekünk nőknek is…. nem biztos, sőt, biztos hogy nem minden ponton ugyanaz, de néha találkoznak, és ez jó… nagyon jó. Szerintem a pasik nem is sejtik, hogy ha hetente 1 nap pár órára „kimenőt” adnának asszonykának a barátnőkkel, akkor azzal mennyit segítenének, legalább a lelkük rendben lenne.
Meg lehet szervezni a gyerekfelügyeletet is, ha kettesben szeretnének eltölteni egy estét, vagy elmenni moziba, vagy csak sétálni… de mint tudjuk, néma gyereknek anyja se… és ez igaz mindkét félre, ha probléma van beszéljünk róla, ha nem megy egymással, akkor valakivel mindenképp, mert ezzel magunkat és a kapcsolatunkat is még tovább mérgezzük.
Mi nők szeretünk szenvedni???
Biztos, mert különben nem rágódnánk napokig magunkban a legegyszerűbb dolgokon, nem hunynánk szemet a legtöbb minket ért „igazságtalanság” felett, miért rúghatnak belénk eggyel többször az elégnél??? Itt most nem kifejezetten csak a magánéletre gondolok … néha én is úgy érzem, hogy elég… de számolok 3ig, vagy még tovább, és felállok, megrázom magam, és megyek tovább… remélem, nem jön el az a pillanat, amikor feladom…
Amíg tehetem, és amíg van kit meghallgatom legyen az jó és rossz… de valahogy a jó dologból mostanában sokkal kevesebb van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése